1986-ban születtem, rég várt gyerekként, Szigetszentmiklósra, Ádám Jenő és a Pál Utcai Fiúk zenekar hazájába, oda, ahol a Lakihegyi adótorony az eget szúrja. A kedvenc babámat Apukámtól kaptam, és egy vajszívű csehszlovák rendőr vetette vele gyorshajtási bírság helyett. Pistinek neveztem el, máig megvan. A kedvenc járgányom egy olajzöld Moszkvics volt, amit az Öcsém tönkretett, bár ezt a mai napig tagadja. A Ráckevei-Duna jegén tanultam meg korcsolyázni, amikor még befagyott.
A családban én lettem az első diplomás, vagyis, aki nem szeret dolgozni. Nem értette senki, mi az a nemzetközi kapcsolatok szakértő, talán még én sem, de azért járt az ünnepi ebéd.
A szüleim nagy bánatára az egyetem alatt beszippantott a züllött főváros, annyira, hogy most is itt élek a Férjemmel, akivel egy véletlen Facebookos kapcsolatfelvétel és pár Quimby videóklip hozott össze, és két – objektíve csodálatos – gyerekünkkel. És hát, a fejembe vettem, hogy írok. Örömömben, bánatomban, rólad, rólam, mindenről, ami egyszerű, és mégis bonyolult.