Augusztus van, 8 éves vagyok, és a világ legjobb helyén, a Mamáéknál nyaralok, Szigetszentmiklós távoli részén, a Szabó utcában. Legalább fél óra sétára van tőlünk, ezért Anya nagyon gondosan összepakolta a cuccaimat, és hosszan búcsúzkodtunk, mielőtt itthagyott.
Minden évben ilyenkor jövünk el hosszút nyaralni az unokatesóimmal, a Ferikével meg a Gyurival, mert a Mama szerint ez a legszebb hónap az összes közül. Na nem csak azért, mert ilyenkor ünnepli a szülinapját, hanem mert hullanak a csillagok, és ha látunk egyet, kívánhatunk valamit. Persze csak magunkban, mert különben nem fog teljesülni.
Ez nagyon csábító, mert régóta szeretnék egy piros BMX-et. Több csillagtól kértem már, Anyáéktól viszont nem mertem, nehogy elrontsam a kívánságot. Amúgy a sötétben eléggé félek, főleg a veteményes mellett, ahova a Mama a pokrócot szokta leteríteni a csillagnézéshez, mert közel van az a rémes madárijesztő. Persze soha nem szólok, hogy ne cukkoljanak a fiúk, de egyébként tudom, hogy ők is félnek tőle, mert folyton megy a harc a madárijesztőtől távolabbi helyért. A Mama sajnos nem marad kinn velünk, mert ilyenkor szokott elmosogatni, de a Papát kiküldi mellénk a műanyag székbe, csak hát ő mindig nagyon hamar horkolni kezd, és szerintem azt se venné észre, ha a madárijesztő a valóságban is életre kelne, és ránk támadna.
De nem számít, elhatároztam, hogy ma bátor leszek! Már csak azért is, mert a fiúk gyorsabbak voltak, és elfoglalták a jó helyeket, amíg pisilni voltam. Nagyon kell az a BMX, erre kell koncentrálnom, nem retteghetek! A szemem sarkából méregetni kezdem a madárijesztőt. Először csak a szalmakalapját nézem, aztán a fejét, a kezeit, és hopp! már látom az egészet, sőt, egyenesen bámulom, mikor nagy fénycsóvát húzva lehullik egy csillag, egyenesen a szomszéd kéményébe, és én ujjongva felugrok a pokrócról, és kacarászva rázom a kezeim, mint mindig, amikor boldog vagyok. Érzem, hogy hamarosan meglesz az a BMX!

Augusztus van, 16 éves vagyok, és a Mamával nézem a hullócsillagokat a pokrócról. A Gyuri és a Ferike, vagyis a Feri már nem járnak ide nyaralni, és én is csak 3 napra jöttem, hogy a Mama ne legyen olyan egyedül. A Papa két éve ment fel a csillagokhoz, ahogy a Mama mondja, de valójában csak annyit tudunk biztosan, hogy meghalt. Na jó, tényleg szebb azt hinni, hogy a csillagokhoz ment, legyen úgy. De mehetett akár a Holdra is, mint abban az álmomban, amikor a kis faház ablakából néztük a hihetetlenül kék Földet, mi ketten, a Papával.
Bárhol is van, nagyon hiányzik, és szomorú vagyok, ha a műanyag székre nézek. Ha másfele, akkor viszont, az igazat megvallva, halálosan szerelmes, a legszőkébb és legokosabb osztálytársamba, a Gáborba. A Mama tud róla, mert neki mindent elmondok, és mikor felnézek az égre és sóhajtok, egyből kuncogni kezd, hogy Gábor-Gábor, én meg fülig pirulok, hogy jaj, Mama, nemár, mire ő még hangosabban kezd nevetni, de még csipkelődés közben is úgy sugárzik belőle a szeretet, hogy nem tudok rá haragudni. Inkább még többet mesélek a Gáborról, hogy ő az én hercegem, pont mint a Mama meséiben, és én soha senki mást nem fogok szeretni, ez egészen biztos. Mama megértően bólogat, már nem nevet ki, csak megsimogatja az arcom, és azt mondja, imádkozik, hogy bárki is lesz a hercegem, igazán szeressen. Felnézek az égre, lehullik egy csillag, és felpattanok, hogy hát nézd, ez egy jel, a Gábor az! Olyan boldog vagyok, hogy legszívesebben kacarászva ráznám a kezeimet, de már túl felnőtt vagyok hozzá.

Augusztus van, 18 éves vagyok, vadul tekerek a sötétben, végig a Tököli úton, a Mama felé, és a menetszél mindkét oldalt szabályos patakot formál a könnyeimből. Mikor odaérek, berontok a kapun, ledobom a bicajt, hogy csak úgy csattan a beton járdán, és dörömbölök az ajtón, hogy Mama segíííts! A Mama kinyitja résre, és rémülten kikukucskál a lánc mögül, aztán beenged, én a nyakába borulok, és zokogok. A Gábor szakított velem, most vége az én életemnek, vége az életemnek, üvöltöm hisztérikusan, a Mama meg csak simogat, közben picit ringatva, mint baba koromban, sss-sss mondja, és érzem, hogy máris egy picit jobb, talán mégis túl fogom ezt élni. Leültet a konyhában, főz egy kakaót, és megkérdezi, ki akarok-e menni csillagokat nézni, de én durcásan rávágom, hogy nem, mert mostantól utálom őket, a Gábor annyi mindent mesélt róluk, hogy én már soha többé nem tudok úgy felnézni az égre, hogy ne ő jusson az eszembe, és erre megint kitör belőlem a zokogás.
A Mama szomorúan néz, aztán elém tol egy nagy zöld műanyag tálat tele száraz tarkababbal, hogy turkáljam egy kicsit, az majd megnyugtat. Drága Mama mindig tudja, mi kell nekem.
Pár percig szótlanul túrom a babot, belemarkolok, kiemelem, és hallgatom, ahogy a résre nyitott tenyeremből visszapereg, aztán megkérdezem a Mamát, hogy ugye tényleg van valahol egy herceg, és ha nem is fehér lovon, de értem is eljön majd. És a Mama, akiért elfelejtett jönni, mert az első férje otthagyta, amikor Anya 3 éves volt, a második bántotta, és hát az én drága Papámmal se volt neki könnyű, olyan szent meggyőződéssel vágja rá, hogy hát persze, hogy nem tudok nem hinni neki, és egy kicsit később már békésen merülök álomba a “Zsófika” feliratú hímzett párnán, a tiszta szobában.

Augusztus van, majdnem 22 éves vagyok, és otthon ülök, a teraszon a Mamával. Velünk lakik pár hónapja, mióta már nem tudja ellátni magát. Anya az előbb ragasztott fel a mellkasára egy morfium tapaszt, ettől most egy picit jobb kedve van, kevésbé fáj mindene. Áttétes méhnyakrákja van, és állítólag menthetetlen, de én nem akarom elhinni. Közelebb húzódom, megfogom a kezét, és azt mondom, hogy nézzünk fel a csillagokra, Mama, hátha lehet kívánni, pedig látom, hogy semmi esély, mert felhős az ég. Anya bent kiveszi a sütőből a piskótát, megcsap az illata. A Mama nagyot szippant a levegőbe, rám néz, és azt mondja, jó, hogy ilyen finomság készül, mert ez lesz az utolsó szülinapja. Dehogy, mondom zavartan, de sajnos tudom jól, hogy a Mamának mindig igaza van.

Augusztus van, 28 éves vagyok, és egy budapesti erkélyen ülök, a közös otthonunkban Ivánnal, ahonnan sajnos csak halványan látni a csillagokat, de azért figyelem az eget. A Mamára gondolok és a Papára, meg Apára, fenn vannak már mind. Lizi hirtelen nagyot mozdul a hasamban, belehullámzik az egész, és Ivánnal jót nevetünk, hogy mindjárt kitör a kis Alien. Szeptember elejére vagyok kiírva, de érzem, hogy augusztusi lesz, mert ez a legszebb hónap! Iván kérdezi, nem félek-e, és őszintén mondom, hogy nem, alig várom már, hogy a kezemben legyen, csak azt sajnálom, hogy a Mamáék már nem láthatják. Ahogy ezt kimondom, lehullik egy csillag, és úgy meghatódom, hogy majdnem elfelejtek kívánni, de aztán csak elmormolom magamban azt, amit sajnos most nem mondhatok el.

Augusztus van, 31 éves vagyok, és épp koccintunk egy icipici borral az erkélyen arra, hogy Bálint fiunk már nem lesz koraszülött, pedig nagyon ránk ijesztett. Augusztusi lesz, mint a nővére, hát hiába, ez a legszebb hónap! Persze az összes haver azon poénkodik, hogy már biztosak benne, hogy én szegény Ivánnal csak a szülinapján szoktam, én meg nem akarom elvenni az örömüket, hogy amúgy rosszul számolnak.
Iván megkérdezi, hogy félek-e, és bevallom, hogy igen, most valahogy félek, mert már tudom, hogy mi vár rám. Órákig fürkészem az eget, mire megjelenik egy hullócsillag, és végre lefeküdhetek aludni.

Augusztus van, 34 éves vagyok, és épp most érek haza Dani barátomtól, akinek elpanaszoltam, hogy milyen marha nehéz az az élet, amire mindig is vágytam, hogy imádom a gyerekeket, de nagyon lefárasztanak, el vagyok veszve, és néha úgy érzem, menekülnék innen. Ahogy belépek az ajtón, meglátom, hogy Iván a létra tetején áll a gyerekszobában, mér valamit, a gyerekek körülötte ugrálnak, és majdnem ráüvöltök, hogy miért nincsenek még ágyban 9 órakor, de megelőz, és vidáman int, hogy menjek, nézzem meg az augusztusi égboltot, ezen dolgozott egész délután. Odamegyek, felnézek a plafonra, és sok foszforeszkáló csillagot látok különböző méretben és alakzatban, ott a göncöl is, és nekem könnyek gyűlnek a szemembe.
A gyerekek felfele néznek és ujjonganak, aztán lepottyan a göncöl rúdjáról az utolsó csillag, Iván bosszankodik, hogy ez nem igaz, ez már az ötödik, visszaviszi a boltba az összeset, mert jobban kéne ragadniuk. Mikor kimérgelődte magát, odalép hozzám, és megsimogatja az arcom. Érzi, hogy megint fáradt vagyok, és azt mondja, na nem baj, ha már így lehullott, kívánhatnánk tőle valamit. Alig világít, fönn se ragad, de legalább lesznek saját hullócsillagaink. A gyerekek ugrálnak, Lizi rázza a kezeit örömében, és, bár már eléggé felnőtt vagyok, rázni kezdem én is, majdnem úgy, ahogy régen a Mamánál, a kertben.

Fotó: Shutterstock