Farkasszemet nézek a tükörképemmel, nem boldogít a látvány. Utálom puccba vágni magam, most is csak anyám miatt tettem. A seniora tornatársának a fia csinált valami hotelt, és ma lesz a megnyitója. Nem ismerem a csávót, de a drágalátos szüleink jól megbeszélték, hogy mennyire összeillenénk, és hogy ez egy csodás alkalom az első találkozásra. Először közöltem vele, hogy hahó, ez már a 21. század, de anyám biztosra ment, és megzsarolt, hogy ha nem adok egy esélyt a dolognak, akkor elfelejthetem a biológus PhD-t meg a világmegváltó merengéseket a romkocsma mélyén a bogaras haverjaimmal, mert ezentúl nem támogat egy vassal se, a kutatói fizetésem meg még a kávéfogyasztásomat se fedezi. Gyűlölöm, mikor ezzel jön. Talán én tehetek róla, hogy ebben az elfuserált világban a legfontosabb szakmákat nem becsülik? Közben megjelenik ő is a tükörben. 
– Anya, azt ugye tudod, hogy még ha szimpi a csávó, este akkor is a barátaimmal megyek romizni?  – A “romizni” szót direkt megnyomom, mert tudom, mennyire idegesíti, aztán a halvány grimaszát látva ráteszek még egy lapáttal: 
– Max viszem a sznob csávót is, és összedobunk neki egy mindenmentes habos kakaóra valót a haverokkal, még mielőtt sírva hazarohan a mamahotelbe.
Anyám szája gúnyos mosolyra húzódik.
– Milyen mamahotelbe? Épp most nyitja a sajátját – mondja affektálva, majd a hátam mögé lépve a nyakamba próbálja a nagyitól örökölt gyöngysort, amit csak esküvőkre és temetésekre szokott elővenni a bágyadt Für Elise-t játszó ékszerdobozból. 
Ezek szerint komolyan gondolja, hogy elsóz valami kőgazdag bájgúnárnak, ezt tényleg nem hiszem el…
– Anya, szeretsz te engem egyáltalán?! – csattanok fel, miközben színpadiasan felé fordulok, és kikapom a kezéből a gyöngysort. 
Anyám összerezzen, a szája sírásra húzódik. Nem erre számítottam. Régebben élből visszaszólt volna, most viszont meghunyászkodva nyúl a gyöngysorért. Megsajnálom.
– Jó, ha nagyon akarod, felveszem.
Egy darabig tétován áll, aztán kiveszi a nyakláncot a kezemből, és visszarakja a dobozba.
– Igazad van, tényleg nem illik hozzád – hebegi, és megint kis híján elsírja magát – Csak hát…aggódunk apáddal. Az orvosom tegnap hallókészüléket akart rám tukmálni…Hallókészüléket, érted?! Rémes…De be kell látni: tényleg öregszünk. A tartalékaink meg végesek, és nem látjuk biztosítva a jövőd.
– Anya, egy nőnek ma már számtalan lehetősége van, hogy biztosítsa a saját jövőjét, nem kell hozzá megházasodnia.– Igen, de te…kutató vagy.
Erre nem tudok mit mondani, inkább terelem a témát. 
– A hallókészülék hülyeség, felejtsd el! – Azzal puszit nyomok az arcára, és elindulok a sznob gyerek szálloda-megnyitójára.

A ráncos papírfecnire írt cím a 12. kerület egy számomra ismeretlen parkjába vezet, fagyizó családok és fazonra nyírt bokrok közé. Körülnézek, hotel sehol. Előveszem újra a fecnit, csekkolom az utcatáblát, stimmel. Dünnyögök magamban, hogy vajon miért nem lehetett egy rendes Facebook eseményt gyártani pontos koordinátákkal a puccos partira, aztán meglátok egy kisebb csoportosulást a park túlsó végében. Fiatal csapat, egészen tájidegenül hétköznapi öltözetben. Közelebb lépek, és épp megszólítani készülök egy fonott hajú csajt, mikor a társaság közepén valaki jelentőségteljesen megköszörüli a torkát. Egy jóképű hippi srác az, vastag keretes szemüvegben, kitűrt ingben, sortban, és piros, magasszárú, mintás zokniban. Mellette egy lepedővel letakart valami, szobor talán. 
– Khm, köszönöm, hogy eljöttetek… Fontos nap ez nekünk. Tényleg. És remélem, fontos lesz nekik is…Nem is húzom tovább, vagyis húzom, csak épp ezt – mondja, azzal lerántja a leplet, és elénk tárul valami, aminél menőbbet még soha életemben nem láttam: “Kitin Art Inn rovarhotel – Üdvözlünk minden szálló-, és nemszálló vendéget!”

Szerelmes vagyok.

Fotó: Pixabay