– Hol az a nyamvadt létra? – kérdezi anyám idegesen toporogva, miközben sűrűn kapkodja a levegőt, és fél szemmel a húsz literes fazekat vizslatja, amiben a szokásos húsleves rotyog a Mama csirkéiből.
Minden ünnep előtt ez van, mióta az eszemet tudom, és hiába vagyok rá felkészülve, halálra idegesít. A vendégek 12-re jönnek, mi itt vagyunk gyerekestül, talpig puccban már 11-kor, de nem tudunk olyan korán érkezni, hogy elkerüljük a kapkodást. Próbálok lehiggadni, míg odaérek a létrával az apám eszkábálta diszkófényes állvány alá, de nem állom meg szó nélkül.
– Most ezt miért így kérded? Ne legyél már ideges!
– Mondod te… – csattan fel anyám, mintha már várta volna, hogy a készülődés minden nyűgjét rám önthesse. Hiába, a veszekedés kötelező eleme az ünnepi forgatókönyvnek, ez elől nincs menekvés. – Különben is, már egy hete gürizek egyedül, mert rátok nem lehet számítani, persze, hogy ideges vagyok!
Régi lemez ez is, visszafogom magam, megigazítom a létrát, és elvonszolom Peti fiam a hi-fi gombjaitól mielőtt még ki lesz osztva ő is.
– Na, jól van, Lacikám, légy szíves siess, mert mindjárt visszaér a Karcsi a tortával – mondja anyám egészen szelíden, mintha az előbb nem is ő kiabált volna.
Nézem, ahogy Laci a létra tetején állva óvatosan a foglalatba csavarja a spéci UV villanykörtét, amiért a fél Budapestet bejártuk. Átérzi a feladat súlyát, látom, hogy picit remeg a keze. Anyám tördeli a sajátját, úgy drukkol neki. Hát hiába, világító fehér cuccok és fogak nélkül nem buli a buli, ahogy apám mondta, mikor a féltett izzó kiégett, és a villanyos Ica közölte, hogy semmi esély időben pótolni, mert nincs raktáron. Hogy fog örülni, hogy mi mégis beszereztük! Közben felötlik bennem a kérdés, hogy miért apám ment a saját tortájáért, de nem merem feltenni.
– Na, kész! – mondja Laci diadalmasan. Anyám megkönnyebülten mosolyog.
– Egyébként miért a Karcsi ment a tortáért? – kérdezi, én meg röhögök magamban.
– Ő akarta így – mondja anyám ugyanazon a szelíd hangon, mint az előbb. – Csak egyfélét eszik, az oroszkrémet a ráckevei Romantika cukrászdából, azt mondta, intézi inkább ő, mert mi úgyis elcsesszük. Meg hát félt, hogy ha ti hozzátok a puccos budai cukiból, akkor tele lesz pakolva egyszál gyertyákkal, amiket utál.
– Miért utálja?
– Mert szereti fiatalítani magát, és 70 szál gyertya mellett nehéz – válaszolja anyám alig észrevehető mosollyal a szája sarkában.
– Mert amúgy senki nem tudja, hány éves, ugye? – bukik ki belőlem a gúnyos kérdés.
– A Facebook eseményének is az volt a címe, hogy Karcsi 70 – teszi hozzá Laci.
– Ráadásul nyilvános volt, én állítottam privátra. Kész szerencse, hogy tudom a jelszavát – dünnyögöm félhangosan, mire anyám értetlenkedve néz rám.
– Hogy mi?
– Semmi-semmi. Nem jönnek váratlak vendégek, ez a lényeg – válaszolom, és felszaladok az emeletre, hogy ránézzek Kriszti lányomra, hogy vajon harmadszor is átcserélte-e az ünneplőruháját az elnyűtt virágos cicanacira titokban.

12 óra előtt 10 perccel mindannyian ott állunk az ablak előtt, és várjuk a vendégeket. Kriszti már előre fél tőlük, és szorosan hozzám bújik, persze a cicanaci van rajta. Peti kétpofára dézsmálja az asztalra készített csigatésztát, szerencsére Laci diszkréten félrevonja még mielőtt anyámék észrevennék, és kitörne a botrány, hogy a gyerek vírusos időben, mosatlan kézzel a kajában túr. Apám meredten bámul az utcára, és egyre idegesebb, hol vannak már ezek, hát nincs is kinn hóhelyzet, miért nem jönnek, kihűl a leves! Finoman emlékeztetem, hogy délre lettek hívva, és mindenki tudja, hogy a vendégségből késni illik. Azt válaszolja, hogy ez valami budai hóbort, és én mosolygok magamban, hogy így lenne lottó ötösöm, annyira tudtam, hogy ezt fogja mondani. Jól begyakorolt forgatókönyv ez is.
Apám már emeli a telefonját, hogy az ábécében elől lévőket megsürgesse, én meg próbálom elterelni a figyelmét, és megkérdem, ugyan mire föl az a 62-es számgyertya a torta tetején? Nem lett volna egyszerűbb lespórolni?
Felröhög, és azt mondja, hát mert ő pont annyi. Aztán komoly arccal hozzáteszi, hogy többet soha nem írna ki, mert amikor a Józsi barátja meghalt, a számmisztikus vagy 54-et vagy 63-at jósolt neki, ez azóta már mind a ráadás, és igyekszik elsunnyogni.
– Különben is, tök gáz megöregedni – teszi hozzá, és egészen elkomorul. Aztán csendben bámulja tovább az utcát, a telefont mintha el is felejtette volna. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy tényleg öregszik, és nem jó érzés.

12 előtt 6 perccel felbukkan az első vendég. Naná, hogy a fogdosós Sanyi bácsi, akit utálok. Gyorsan megigazítom a szoknyám, feljebb gombolom a blúzom, és odasúgom Lacinak, hogy ő az, mentsen majd meg. Szerencsére végül nem kell, mert a Nóri unokahúgom is velük egyidőben érkezik, és hát mégiscsak egy tízessel fiatalabb, mint én, úgyhogy őt támadja be, a Nóri meg már felvilágosultan nevelt, öntudatos nő, jól leoltja. Van mit tanulnom tőle.

Fél 1-re aztán minden vendég megérkezik. Apám egyesével megszidja őket, hogy nem ismerik az órát, vagy feléjük „faluhelyen” tán másképp jár, aztán hátba vereget mindenkit, mert puszilkodni utál. Miután mosolyogva átvette a pezsgőket meg a pálinkákat, hozza az aperitifet és a cseppet sem kihűlt levest. Perceken belül hatalmas lesz a hangzavar, többen is nagy elánnal mesélnek valamit, egymást túlharsogva. Kriszti befogja a fülét, és az ölembe kuporodik, Mancika néni az aurájába behajolva kérdi, hogy „hát mi baja ennek a tündérkének?!”, mire a gyerek rásikít, és bebújik az asztal alá, én meg próbálom exkuzálni magam, és úgy tenni, mintha nem lenne minden vágyam utánamenni.

Délután 4-re mindenki végigeszi az ünnepi menüt, beleértve a fene tudja, miért olyan különleges oroszkrémet, és a férfiak már túlságosan jókedvűek, pedig még bőven világos van. Mikor Ancsa néném ezt szóvá teszi, Apám besötétít, berak a hi-fibe valami vállalhatatlan mulatós zenét, amit tudja, hogy utálok, de ma nem szólok semmit. Laci odaoson a kapcsolókhoz, és izgatottan benyomja az UV lámpát, ami kegyetlenül közszemlére teszi az összes túl fehér melltartót, főleg a szomszéd Eszti néniét, aki sopánkodva kirohan a nappaliból. Apám a tánctérnek kijelölt placc közepén áll, összecsapja a tenyerét, és önfeledten kacag, mint egy gyerek. Megöleli Lacit, aztán engem is, és én már nem is bánom ezt a sok kellemetlen embert, a borzalmas zenét meg ezt az egész zűrzavart. Jó ez így.

*

– Zsóka! Zsóóka!
– Tessék! – ocsúdok fel riadtan az altemplom urnatemetőjében.
– Hozd már ide a létrát! Fel kéne tenni a koszorút. A csoda vigye el apád nagyzolási mániáját, hogy a legtetejére akart menni – morgolódik anyám, aztán kitör belőle a sírás.
Dermedtem állok egy darabig. Utálom, ha ezt csinálja, ilyenkor én is átmegyek riadt gyerekbe. Elindulok a létra felé, és próbálok erős maradni. Odaviszem a sírokhoz, felmászom rá, és koncentrálok a feladatra: hogy feltegyem a szülinapi koszorút a túlzsúfolt akasztóra. Nem fér rá, úgyhogy leveszem az Ancsa néniékét, úgyse beszélünk velük az örökség vita óta. Átteszem a szomszéd sírra, és a helyére akasztom a miénket úgy, hogy pont eltakarja a csúfos „Élt 63 évet” feliratot.
Laci közben megjön egy gyertyával, lehajtjuk a fejünket, és imádkozni kezdünk, de a miatyánk helyett nekem valami egész más kattog a fejemben. A francba, hogy nem voltál képes megöregedni, Apa.

Fotó: Pexels