A női emancipáció szele először ’94-ben, nyolc éves koromban csapott meg Szabó nagymamám konyhájában. Matek leckét kellett volna írnom, de a szemem sarkából megláttam, ahogy a Mama a kisbárddal szeleteli a pörköltnek való húst, és dobálja a nagy fehér zománcos vájdlingba, ami annyira hátborzongató látvány volt, hogy – mint valami rossz horrorfilmet – muszáj volt végignéznem. A gond ott kezdődött, hogy a fintor észrevétlenül kiült az arcomra, és a Mama emiatt jól kiosztott.
– Hogy fogsz te így férjhő mönni, ha nem tudsz majd egy rendes pörkőttet megfőzni az uradnak? – kérdezte felháborodottan.
A válaszom, amit fogalmam sincs, hogy nyolcévesen honnan vettem, a mai napig nagy büszkeséggel tölt el:
– Nekem nem uram lesz, hanem férjem!
A Mamából kitört a nevetés, aztán lekicsinylőn legyintett a véres kezével, és folytatta a szeletelést, én meg duzzogva írtam tovább a matekot, és arra gondoltam, hogy én soha nem akarok olyan lenni, mint a Mama.

Sok évvel később jöttem csak rá, hogy tulajdonképpen ő volt a feminizmus előhírnöke a családunkban. Falun nevelkedett, nagy szegénységben, és miután élete szerelmét elvitték katonának, de kellett a dolgos férfikéz a családba, a szülei hozzáadták a vér szerinti nagyapámhoz. Házasságkötéskor a Mama azt a jótanácsot kapta az anyósától, hogy ha a Gézuka a kocsmából hazajövet bicskával a kezében kezdi fenyegetni, akkor ne ijedjen meg, csak maradjon határozott és utasítsa rendre. A Mama nagyon büszkén mesélte, hogy ő olyan vagány asszony volt, hogy ez minden alkalommal sikerült is neki. Az egész történetet olyan könnyeden adta elő, hogy gyerekként egy vicces fekete-fehér némafilmként jelent meg a fejemben, amiben mellesleg késsel kergetőznek valami ragtime zenére. Végül aztán a Mamának nem volt kedve sokáig „vagánykodni”. Alig született meg Apám, már elváltak, dacára a fenyegető szegénységnek és a falu várható ítéletének. Később jött az én Papám, a Mama „nagy fogása”, aki bár hét évvel fiatalabb volt, boldogan feleségül vette gyerekestül. A falu ezt sem hagyta szó nélkül, de minél jobban csámcsogtak rajta, a Mama annál jobban kihúzta magát. A Papa egy kicsit bűnhődni kényszerült az előde tetteiért, és kocsmába például egész életében legfeljebb titokban járhatott, de, ahogy mondták, szépen éltek együtt.

Az aranylakodalmukat egy szép májusi napon ünnepeltük az utcafronti tisztaszobában egy szupergiccses esküvői tortával, olyannal, amire az igazi napján nem futotta volna nekik. Még menyasszony és vőlegény figura is volt a tetején, no meg indokolatlanul sok hamis-marcipán vörös rózsa. Fotók is készültek róluk, ennek örömére a Mama kivételesen fehér blúzra és fekete nadrágra cserélte az otthonkáját.
Én próbáltam végig láthatatlan maradni, mert az előző nap szakított velem életem első szerelme, és ott voltam a kemény 23 évemmel, szégyenszemre “szalmán”. A család eleinte próbált tapintatos maradni, de ez körülbelül a második pohár pancsolt háziborig sikerült nekik. Utána Bernát bácsikám előadta aggodalmát, hogy ha így folytatom, életem végéig a szüleim nyakán maradok. Apám bólogatott, és sajnálkozott, hogy a legszebb éveimet a társadalmi tanulmányok szakra, meg arra a málészájú Bencére pazaroltam, aki még csak rendesen berúgni se tudott, ahelyett, hogy egy rendes vőt kerestem volna, akivel ő eljárhat sörözni a Halászkertbe.
– Az élet értelme a család, kislányom! – tette hozzá a Mama, én meg zokogva felpattantam az asztaltól, és elrohantam.
A Papa egy darabig szaladt utánam kiabálva, hogy „Gyere vissza, kislányom!”, de a pacemakere nem bírta a strapát, így már a kapuban feladta.

A Mama szavai sokáig a fülemben csengtek, annak ellenére, hogy az egyetemen vagy egy tucat gender tematikájú szemináriumot végeztem el színötösre. A Párkapcsolat, mint az önbecsülés téves forrása címűre olyan esszét írtam, hogy még publikálták is az egyetemi újság “Csak csajok” különkiadásában, de az aranylakodalom után sajnos rá kellett döbbennem, hogy olyan hatalmas szakadék tátongott az elmélet és gyakorlat között, hogy csoda ha valaha is kimászom belőle. Végül aztán sikerült, és – pár kudarcos ismerkedési kísérlet után a környék válogatott idiótáival – elhatároztam, hogy én bizony sosem megyek férjhez, de még csak párkapcsolatra sincs szükségem a boldogsághoz.

Pontosan egy hónappal később szerettem bele Ivánba. A Szabó Mamának már csak eljegyzéskor mutattam be, és akkor is félve, de végül tetszett neki, azzal együtt is, hogy egy budai ficsúr, aki ráadásul vegetáriánus.
– Budapesti a fiú, kicsit hóbortos, de nagyon rendes – összegezte a telefonba Mariska néninek, a barátnőjének, amikor elújságolta, hogy végre az én életem is elnyeri az értelmét, és férjhez megyek.
Sajnos a ceremóniára már nem tudott eljönni, mert előtte három héttel agyvérzést kapott, és épp, hogy elkezdett felépülni belőle.
Az esküvőt egy szép májusi napon tartottuk Óbudán. A fellengzős Nádasladányi-Fülöp nevet a feminizmus jegyében nem vettem fel, hiába utáltam a sajátomat, de a szüleim meg a vidéki rokonok kedvéért menyasszonytánc azért volt, szigorúan mulatós zenére. Egész jó kis summát hozott, de a felét egy nőjogi szervezetnek adományoztam, hogy csökkentsem az elveim feladása miatti bűntudatom.
A Mama a Bernát bácsival küldte el a nászajándékát: a nagy fehér zománcos vájdlingot, benne egy tömött borítékkal, amire kívülről a világ legjobb pörkölt receptje volt felírva. Potyogtak a könnyeim, ahogy olvastam.

A család nagy megelégedésére már a nászúton teherbe estem. Hamarosan az is kiderült, hogy a baba Vilma lesz, amire Apám együttérzően annyit reagált, hogy másodjára biztos összejön egy Vince is.
Ivánnal megbeszéltük, hogy gender ügyileg maximálisan felvilágosultan fogjuk nevelni a Lányunkat, bár abban egyetértettünk, hogy a fodros-szoknyás babaruhácska a túlárazott Petite Madame nevű butik kirakatában cuki. Másnap Iván titokban meg is vette, öt másikkal együtt. Az egyik ráadásul rózsaszín volt és tüllös, “Princess to be” felirattal. Ezen annyira kiakadtam, hogy üvöltözni kezdtem, és még a magzatvizem is elfolyt.

A lepusztult kórház repedt csempéin „A gyermek az első” feliratú plakátok igyekeztek biztosítani arról, hogy a legjobb helyen vagyunk. A szülés gyors volt és eufórikus, egyetlen ponton sírtam csak el magam, amikor az épp ügyeleti ideje végén járó orvosom ellenőrizte a tágulásom. A gyermekágyas osztály viszont maga volt a pokol. A szülés után két órával Vilmust kikapták a kezemből, hogy pihenjek, hiába mondtam, hogy szívesen magam mellett tartanám. Este 9 volt, mikor ágyba kerültem, de éjfélig csak forgolódtam. A babám rugdosását még a hasamban éreztem, nem tudtam aludni nélküle. Minden erőmet összeszedve odatotyogtam a csecsemő osztályra, és bekopogtam, hogy legalább még egy puszit adhassak neki. A gátsebem minden lépésnél úgy fájt, hogy üvölteni tudtam volna. Mikor nagy nehezen odaértem, a csecsemősnővér idegesen elhajtott, hogy ne zavarjam az alvó babákat. Ha valamit komolyan bánok az életben, az az, hogy akkor nem álltam ki magunkért.
Tanultam az esetből, a következő terhességig rengeteget olvastam a modern szülészeti-és csecsemőgondozási irányelvekről, és döbbenten tapasztaltam, hogy velünk Budapest egyik legnagyobb kórházában mindenben pont a javasoltak ellenkezőjét csinálták. Azt is megtudtam, hogy a fájdalmas vizsgálat kézzel tágítás lehetett, hogy a fáradt doki kicsit siettesse a folyamatot, és amúgy szülészeti erőszaknak minősül.

Másodszorra Apám nagy örömére Vincét vártunk. Sajnos a Mama és a Papa már nem érhették meg. Egy évvel korábban vesztettük el őket, szinte egyszerre.
A halotti torra Anyámmal megfőztük a kedvenc pörköltjüket. A vájdling előkelő helyet kapott a konyhámban, és valahányszor rápillantottam, az én vagányan maradi Mamámra gondoltam.

Vince fiamat anyai jogaim és a modern irányelvek teljes tudatában vártam. A szüléshez egy „alternatív” kórházat választottunk, mert a statisztikák szerint ott a „normálnál” kevesebb az erőszak. Kísérőmnek egy kedves kétgyerekes doktornőt és egy profi szülésznőt választottam, és egy álom volt az egész. Vincét a kórházban végig anyatigrisként védelmeztem, de szerencsére nem is akarta elvenni tőlem senki. Még a vizsgálatokra is elkísérhettem.

Miután hazaengedtek, és a család meglátogatott, Bernát bácsi ragyogó arccal gratulált Ivánnak (Ki másnak?) a “trónörököshöz”, és elismerése jeléül úgy hátba verte, hogy szegény majdnem lefejelte az előszobafalat.
– Na látod, gyerek, tudsz te, ha akarsz, höhö – mondta, de elnéztem neki, mert tudtam, hogy Vilmust is imádja, és különben is fél füllel a rádiót hallgattam, ahol a hírekben épp a Weinstein-ügy legújabb fejleményéről számoltak be.
Nagy szerencse, hogy a Bernát bácsi nem hallotta, mert korábban már sokszor kifejtette, hogy az egész „mítú” őrület csak a híres és befolyásos férfiak lejáratásáról szól, és nem más, mint holmi huszadrangú színésznőcskék kicsinyes bosszúja. Többször próbáltam neki magyarázni, szépen is meg csúnyán is, hogy mi ezzel a hozzáállással a probléma, de mindig az lett a vége, hogy összevesztünk, és Anyám a családi béke érdekében sírva csitítani kezdett bennünket.
Egyszer a Mama drámájára is próbáltam rávilágítani a bicskás papával, ami nekem már rég nem vicces némafilm volt, de a család többi tagja a szembenézés helyett még az ő esetében is a tagadás vagy a bagatellizálás stratégiáját választotta.
– Rég volt már az, tán igaz sem volt – mondta Apám, és itt be kellett látnom, hogy a térítési kísérleteim reménytelenek.

Ahogy ezt írom fél kézzel, a másikkal épp a pörköltnek való húst pakolom a deszkáról a zománcos vájdlingba. Elég undorító, de most lesz a 35. szülinapom a családdal, és muszáj olyat főznöm, amit mindenki megeszik. Kivéve Ivánt, persze, ő majd eszik rántott sajtot. Végül is a férjem, nem az uram.
Vince autókat tologat a lábaim körül, Vilmus pedig egy Lego űrhajót röptet, és néha szörnyülködő pillantásokat vet rám meg a húsra.
– Anya, ha űrhajós leszek, nekem nem kell húst vágnom, ugye? – kérdezi aggódva.
– Nem – válaszolom, és megkönnyebbült mosollyal az arcán távozik a konyhából.
Nagyon büszke vagyok magamra, bár kicsit azért bízom benne, hogy nem akar igazából űrhajós lenni. Iszonyatosan aggódnék érte. De bárhogy is lesz, a fehér zománcos vájdlingot neki már biztosan nem fogom továbbadni.

Fotó: Shutterstock