Az Astoriától sétálunk be az Erzsébet térre. A tenyere lépésről-lépésre egyre jobban izzad, a Deák téri villamosmegállónál már meg kell törölnöm a farmeremben, nehogy a forgalmas út mentén kicsússzon a kezemből. Belenézek a szemébe, ott ragyog benne egy 5 éves minden elszántsága, de érzem, hogy fél.
– Lizikém, biztos felüljünk?
– Igen! A csajok csapata legyőzi a félelmet! – válaszolja határozottan, és ad egy pacsit.
Mégis, mire a jegypénztárhoz érünk, már magamban érzem a reszketését. Lehajolok hozzá, biztosan akarod, kérdezem újra. Felnéz az ég felé gördülő szerkezetre, és bólint, én meg imádkozni kezdek, hogy ne a magasban gondolja meg magát.
Alig állnak páran sorban, két család, meg egy idegesen toporgó középkorú férfi farmerben és kopott bőrdzsekiben. Fura szerzetnek tűnik, igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne kerüljünk össze, de a másik két család pont négy tagú, kitöltik a férőhelyeket. Nincs választásom, útitársak leszünk. Az óriáskerék fülkéje himbálódzva megáll előttünk, a férfi előre enged minket. Mikor bezárul az ajtó, és leül velünk szemben, eszelősen rám mered. Összerándul a gyomrom, keresem az indokot, hogy kiszállhassunk, de a fülke megállíthatatlanul emelkedni kezd. Lizi megszorítja a kezem, anya, én mégis félek, mondja, hát hogy lehettem ilyen hülye, motyogom magamban. Nincs visszaút, a tér távolodni kezd. Nyugi, nyugi, szedd össze magad, mutass példát a gyereknek, mantrázom, közben fél szemmel vészféket keresek, de persze nincs. Nagy levegőt veszek, magamhoz ölelem Lizit, az arcát a kabátomba fúrja. A férfi még mindig néz. Eleinte görcsösen próbálom másfelé fordítani a fejem, de aztán arra gondolok, talán úgy van ez, mint a harapós kutyáknál, hogy hamarabb támad, ha érzi a félelmet, ezért stratégiát váltok, és próbálok természetesen viselkedni. Az Erzsébet téri fák lombkoronájának magasságában találkozik a tekintetünk. Üveges szemekkel néz, az arca egészen sápadt, a téboly jelei egyre markánsabban rajzolódnak ki rajta. Elkapom a fejem, az oldalsó ablak felé fordulok. Az óriáskerék magasabbra visz, mint gondoltam, már tériszonyom is van, pedig korábban sosem volt. Eszembe jut Iván, amikor a The Killers koncert után spiccesen felültünk a Sziget Eye-ra, és remegve szorította a kapaszkodót, én meg a hasam fogtam a röhögéstől. Istenem, de gonosz voltam szegénnyel, ráadásul ma reggel is azzal búcsúztam el, hogy szedje már össze a szennyesét a padlóról, mire megjövünk. Legalább hozzátettem volna, hogy szeretem, de nem, megöl itt ez az őrült, és az utolsó párbeszédünk a férjemmel, basszus, a szennyesről szólt.
Ebben a pillanatban Lizi enged a szorításomon, és óvatosan felemeli a fejét, aztán egészen lassan kinyitja a szemeit. A kabin majdnem a legmagasabb pontra ért. Anya, ez nem is olyan félelmetes mondja, mire a férfi összerezzen, és közelebb húzódik hozzánk. Ez a vég, támadni fog, villan be a szörnyű gondolat, de aztán ránézek Lizire, és erőt veszek magamon, nem szabad félni, nem szabad félni, harapós kutya, ne lássa, hogy rettegsz, kérd ki magadnak, hogy mit bámul, nézz rá, csak határozottan. Előveszem a szúrós nézésem, és a férfi felé fordulok. A tekintete még mindig eszelős, de a vonásai hirtelen ellágyulnak. Nézz, csak nézz rá keményen, értse meg, hogy erős vagy, nem bánthat, motyogom magamban. A kabin pont a csúcson megáll, baljósan ringatni kezdi a márciusi szél. Nézzük egymást, én egyre szigorúbban, a férfi egyre lágyabban, aztán nyitja a száját, jaj ne, megszólít, vajon mi kell neki, a pénzem, a testem, vagy egy terrorista, és felrobbant az egész kócerájjal együtt?! A másodpercek elnyúlnak, csak a kabin egyre félelmetesebb himbálódzása tudatja velünk, hogy az idő mégis halad. Aztán hirtelen megtörik a csend.
– Eeelnézést, hölgyem… – kezdi bizonytalanul. A hangja nem eszelős, nem fenyegető, és nekem most kezd leesni a tantusz. – Beszélne hozzám? Nnnne haragudjon, nem akartam zavarni… de… bbbe kell valljam, tériszonyom van. Nagyon félek. Hhha beszélünk, az… eeeltereli a figyelmem.
Érzem, ahogy a szúrós nézésem ellágyul, a szám szélei hirtelen felszaladnak. A nevetés csiklandós gombócként ingerli a torkom, minden erőmmel igyekszem visszafojtani.
– Hogy tessék?! – Ennyit nyögök ki, ő megkapaszkodik az ülés peremében, és megismétli.
Hogy beszélgetnék-e vele, mert az eltereli a figyelmét a félelemről. A szemei, akár egy riadt gyereké, a homlokán egy kövér verejtékcsepp gördül le. Már a nevetés sem csiklandoz, úgy megsajnálom. Hát persze, mondom, és akár az ismeretlen anyatársakkal a játszótéri fészekhinta mellett, csevegni kezdek vele. Megtudom, hogy Felvidékről jött, egy ideje átjár dolgozni, és mindig rettegéssel töltötte el az óriáskerék látványa, de ma elhatározta, hogy legyőzi a félelmét.
– Jövő héten leszek 50 éves, itt az ideje, nem igaz? – mondja, és elmosolyodik.
Lizi már egyáltalán nem fél, próbálja ő is nyugtatgatni a furcsa bácsit. Az óriáskerék ebben a pillanatban elindul lefelé, nahát, nem is olyan rossz ez, mondja a férfi, Lizi pedig terjengős beszámolóba kezd a környező épületekről, amiket a Brúnó Budapesten könyvsorozatból már jól ismer. A következő két kör szinte észrevétlen telik, a végére talán már élvezzük is a lebegést. A kabinból kifelé menet a férfi előre enged, aztán a jegypénztárnál váltunk még pár szót, hálálkodik egy sort, és elköszön. Az arca csak úgy ragyog, a szemeiből megnyugvás árad. Mi még maradunk szelfizni egyet az óriáskerékkel, hogy dokumentáljuk a hőstettet. Mikor végzünk, a férfi visszafordul, és integet egy utolsó az Erzsébet tér sarkáról, aztán eltűnik a tömegben.

Este, fektetés után, egy pohár bor mellett mindent elmesélek Ivánnak. Hogy én soha életemben nem gondoltam, hogy ilyen előítéletes tudok lenni, a GYES alatt rákattantam a hírekre, biztos az hülyített meg, mert amúgy én világ életemben jó emberismerő voltam, és maga a megtestesült empátia, nem is értem, hogyhogy most nem vágtam le, hogy az a szerencsétlen fickó az életéért küzd?! Komolyan egy kopott bőrdzseki elég ahhoz, hogy bűnözőnek nézzek valakit?! Iván csak röhög.
– Egy kicsit túlreagálod, nem?
– Tényleg csalódtam magamban.
– Ugyan már! Te egy hiper-empatikus ember vagy. Én ezt már a Sziget Eye óta tudom!
– Na jó, az más volt…
– Bocs, ezt majd fejtsd még ki bővebben, de most muszáj egy kitérőt tennem – mondja, aztán felpattan az asztaltól, és elvonul a mellékhelyiségre.
Tökre igaza van. Elpakolom a mosatlanokat, és közben eszembe jut Lizi pszichológusa. Azt mondta, a szociális fejletlenség leküzdéséhez a legjobb a példamutatás, szervezzünk magunk köré társaságot, tanítsuk kapcsolatfelvételre, a másokkal való együttműködésre, és akkor oldódni fog a társas szorongása. Paff neki… Minden rezdülésem érzi, nyilván levette, mi a helyzet. Hogyan is várhatnánk, hogy ő ne szorongjon, mikor az anyja egy nagy görcs… Az önmarcangolásból a Messenger pittyenése zökkent ki. Iván az, a WC-ről. Na, ez egy olyan szokás, amit a világ összes empátiájával se tudnék megérteni. Sloziban telefonozni, fúj. És fogadjunk, hogy le se fertőtleníti utána a készüléket… Megnézem, mi az, ami nem várhatott pár percet, talán kifogyott a WC papír? Látom, hogy egy linket küldött “Nem ő volt?! :O” kommenttel.
Megnyitom, egy rendőrségi körözés van benne, a fickó képével. Visszaülök a székre, és kapkodva olvasni kezdem. Többszörös szexuális erőszak elkövető… legutóbb egy anyát, a gyereke jelenlétében… a jegypénztáros szerint ma a Budapest Eye-on is megfordult.

Huhh, ezek szerint mégsem velem van a baj, sóhajtok megkönnyebbülten, és elteszem az utolsó tányért is a mosogatógépbe.

Fotó: Shutterstock