Maja a nagymamája nappalijában ült, a kedvenc helyén. A Mama lángost sütött a konyhában, olyat, amilyet csak ő tudott, a Papa meg focimeccset nézett, és néha akkorát kiabált, hogy a Mama kezéből kiesett a fakanál. Maja ilyenkor reménykedve szaladt be a konyhába, hátha kész van már a lángos végre, és a Mama újra vele kezd foglalkozni, de aztán mindig csalódottan kullogott vissza a nappaliba.
Mikor már épp panaszkodni készült, hogy nagyon unatkozik, Mama kilépett a konyhából, felvette a szemüvegét, aztán kinyitotta a barna szekrény legszélső fiókját, és kotorászni kezdett benne. Maja szeme egyből felcsillant, mert tudta, hogy a fiókok csupa izgalmas dolgot rejtenek. Voltak benne gombok, elemek, tű és cérna, meg egy csomó olyan tárgy, amiről azt sem tudta, micsoda, de talán még a Mama meg a Papa sem.

– Na, már azt hittem, sosem kerül elő! – bosszankodott Mama, és egy kisebb tömb jegyzetpapírt meg néhány tollat tett a kislány elé az asztalra.
– Jaj, ne, gondolta Maja, mert már tudta jól, mi következik…
– Gyere, Drágám, rajzoljuk le a Kisöcsédet! – mondta Mama lelkesen, és még mielőtt a kislány bármit szólhatott volna, rajzolni kezdett. Először a pólyának nevezett dolgot, aminek szép fodros volt a széle, aztán a Kisöcsi fejét, arra meg az orrát, száját, szemeit. A Kisöcsi szép volt és kerek, gyönyörűen mosolygott a hófehér papírról.
– És kész! Most próbáld meg te is! – biztatta Mama.

Maja alaposan szemügyre vette a rajzot, és vonalról-vonalra, görbületről-görbületre megpróbálta lemásolni. Persze az ő Kisöcsije sokkal rondább lett. Az arcának minden vonala göcsörtös volt, a papír meg pacás lett, és összegyűrődött a keze alatt, ahogy máskor is.
Régóta gyakoroltak már, Mama azt mondta, azért, hogy Maja el tudja képzelni, milyen lesz a Kisöcsi, ha majd megszületik.
Ha majd megszületik…, motyogta magában a kislány a papírra meredve, és megint elfogta az a furcsa érzés, ami a legutóbbi rajzoláskor is. Maga sem egészen értette, micsoda, de aztán a frissen sült sajtos-tejfölös lángosok ínycsiklandó illata rögtön el is feledtette vele.

Másnap Maja megint ott ült a kedvenc helyén, és rajzolta Mamával a Kisöcsit, amikor megcsörrent a telefon.
– Halló, tessék! …Csak neem?… Isten éltessen benneteket, drágáim! – örvendezett Mama, aztán mikor letette a telefont, odafordult Majához, összecsapta a tenyereit, és könnyes szemmel azt mondta: – A Kisöcsi megszületett!
Maja nagyon-nagyon furcsán érezte magát. Szólni sem tudott, inkább folytatta a rajzolást. A Mama odalépett, és megsimogatta a buksiját, utána rögtön rohant is tovább az ablakba, hogy átkiabálja a jó hírt a szomszédasszonynak.
Maja Kisöcsi-rajza persze megint göcsörtös, pacás és gyűrött lett. A kislány kitépte a lapot, és megpróbálta lerajzolni újra. Hátha végre szép lesz, és akkor még jobban maga elé tudja képzelni! De mikor már majdnem minden lapot kitépett, és szinte elfogyott a jegyzettömb, dühösen vágta a földhöz, és inkább kiment a kertbe megnézni a suszterbogarakat.

Következő reggel épp a habos kakaóját itta, amikor megjelent az ajtóban Apa, szépen felöltözve, és azt mondta:
– Gyere, Maja, megyünk Anyáért és a Kisöcsiért! Végre hazajöhetnek a kórházból.
Maja hirtelen nagyon izgulni kezdett. Úgy érezte, inkább maradna még a Mamáéknál gyakorolni a Kisöcsi rajzokat, de nem mert szólni, mert mindenki olyan lelkesen magyarázta, hogy milyen nagy nap ez a mai, és hogy végre megismerheti a testvérét, aki majd a legjobb barátja lesz! Hagyta, hogy Mama szépen felöltöztesse, aztán beült Apával a frissen mosott, tisztaságillatú piros autójukba, és elindultak Anyáért meg a Kisöcsiért.

A kórházhoz izgalmas út vezetett. Láttak autókat, buszokat meg villamosokat, de annyit, hogy a végén Maja már azt se tudta, hova nézzen. Lenyűgözte a forgalom és a járdákon sétáló gyalogosok tömege. Apa nehezen talált parkolóhelyet, így a kórház épületét többször is meg kellett kerülniük. Hatalmas, piros téglás épület volt, sok-sok ablakkal. Maja nagyon figyelt, hátha megpillantja Anyát valamelyikben, de csak fehéren lebegő függönyöket látott mindenhol.
Amikor végre leparkoltak, és egy kis séta után beléptek a kórház ajtaján, Maja egy hatalmas, furcsa szagú előtérben találta magát, sok-sok lépcsővel, amin fehér köpenyes emberek rohangáltak fel és alá. Apa elmagyarázta, hogy ők az orvosok, akik segítenek a babáknak megszületni. Azt, hogy ez pontosan hogyan történik, Maja el se tudta képzelni, de Apa meg Anya mindig azt mondta, hogy nem is kell. Varázslat. Szóval az orvosok varázslók?! Ezen töprengett, amíg felértek Apával az első emeleti folyosóra, ahol Anya már egy széken ülve várta őket. Maja, mikor meglátta, szaladni kezdett felé, olyan gyorsan, ahogyan csak tudott, de aztán közelebb érve hirtelen megtorpant.
– Szia, Kicsim! – üdvözölte Anya, és ölelésre tárta a jobb karját.
Maja nem mozdult. Valami egészen másra figyelt. Anya másik karjában egy apró, kapálódzó, vörös fejű valamit pillantott meg, ami hangosan visítani kezdett. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon ő-e a Kisöcsi… Nem, az nem lehet, motyogta magában, és a sok szép rajzra gondolt, meg arra, amit a Mama mondott, hogy ő lesz majd a legjobb barátja. És különben sincs fodros pólyában.
– Hahó! Nem is örülsz, Maja? – kérdezte Anya aggódva.
– De…csak…a testvérem hol van?
Addigra Apa is odaért, és Anyával egyszerre nevették el magukat.
– Hát itt – válaszolta Anya, és a karjában kapálódzó csomag felé biccentett, majd s-sss hangok kíséretében finoman ringatni kezdte.
– Az nem lehet! – csattant fel sírásra görbülő szájjal Maja.
Anya és Apa összenéztek.
– De igen, Kicsim, ő az – hajolt le hozzá Apa, és már egyáltalán nem nevetett. Gyengéden megfogta a kislány kezét, és magyarázni kezdett neki:
– Tudod, eddig Anya pocakjában lakott, ő az, akit együtt simogattatok esténként. Szépen megnőtt, és már nem fért el odabenn, így egy varázslattal kijött hozzánk.
– Ez akkor sem a Kisöcsi! – dobbantott sírva Maja, és elrántotta a kezét Apától.
– A Kisöcsi szép, a Mama is megmondta! Ez meg itt ronda! És vörös! És még visít is, hallgatni sem bírom – panaszolta Maja, azzal a tenyerét a fülére tapasztotta.
Anya és Apa homlokráncolva egymásra néztek, és sokáig nem szólaltak meg.
Aztán Apa szeme egyszer csak felcsillant. Kotorászni kezdett a zsebében, és egy gyűrött papírt halászott elő.
– Egész biztosan ő a Kisöcsi! Nézd csak, Maja, pont olyan, amilyennek te lerajzoltad!
Azzal átnyújtotta Majának a papírt, a kislány egyik első Kisöcsi-rajzával. Maja nézte, csak nézte, és eleinte nem értette, miért mondta ezt Apa, de aztán odatartotta a rajzot a kapálódzó csomag mellé, és – láss csodát – tényleg hasonlított!
Az arca göcsörtös volt és ráncos, a szeme a sok könnytől elmosódott, akár a papíron a tintapaca. Maja hirtelen jobb kedvre derült. Hát mégis le tudtam rajzolni a Kisöcsit! Sőt, én csináltam jól, és a Mama rosszul! A Kisöcsi tényleg ronda! A kislány megkönnyebbülve elmosolyodott, és nem ráncolta már a homlokát Anya meg Apa sem. Sőt! Még a Kisöcsi is abbahagyta a sírást!
– Na, gyertek, pakoljunk össze, és induljunk haza! – mondta Apa. – Mama már vár minket! Maja, megtanítod neki, hogy kell rendesen lerajzolni a Kisöcsit? – fordult a kislány felé.
– Hát persze! – vágta rá büszkén Maja, aztán, egészen óvatosan, megsimogatta a Kisöcsi kezét.

Fotó: Pixabay