Gyűlölök pakolni, mindig is gyűlöltem. Anyám már gyerekkoromban is állandóan piszkált, hogy a szobámban csak egy vékony ösvényen át lehet közlekedni, azt is neki kell kitúrnia a klumpáival, mikor a mosott ruháimat hozza a szekrénybe. Sose fogsz így férjhez menni, morgolódott, nincs az az ember, aki ezt eltűri. Ó, bárcsak igaza lett volna! Bárcsak! Nem kéne most a szép fiatal éveimet ezekbe a nyamvadt kartondobozokba szuszakolnom.
Vajon mennyi időm van még? Ránézek a nászajándékba kapott Zsolnay tányérórára, mintha járna, pedig az a balfék már évek óta nem cserélt benne elemet. Oké, én egy emancipált nőnek tartom magam, de azért álljon már meg a menet! Az elemcsere férfi munka. Tudja ezt ő is, bosszúból nem nyúl hozzá, mert azóta utálja ezt az órát, mióta a nászútról hazaérkezve felszögeltettem vele. Tény, hogy ezzel a sötét-arany háttérrel nem a legszebb darab, mondtam már akkor is, hogy értem mi a baja, de az Ica néniék bármelyik pillanatban betoppanhatnak egy doboz utó-lakodalmi őszibarack sütivel, és nagyon a lelkükre vennék, ha még nem lenne fönn az óra. Azt mondta, jó-jó, de ezt a tányérórát ő igazából műfajilag nem érti, mire rámordultam, hogy hagyjon már ezzel a budai kényeskedéssel, ezt nem érteni kell, csak felszögelni. Máig előttem van, ahogy duzzogva benyúl a spájzba a létráért meg a szerelős dobozáért, aztán komótosan felmászik, és hangtalanul vicsorogva ütni kezdi a szöget akkora erővel, hogy szinte beleremegnek a falak. Már akkor menekülnöm kellett volna.

Kiveszem a zsebemből a telefonom, 9:30. Fél óra, és jön a költöztető autó, sietnem kell. A fürdőszoba a nagy mumus, még hozzá se nyúltam. Előveszek egy cipősdobozt, kihúzom a sminkes fiókot, és beleszórok mindent. Csurig megtelik az egész, már el is felejtettem, hogy ennyi sminkcuccom van, bár a nagy részük tuti, hogy be van száradva. Ki kellett volna válogatni, de most már mindegy, hogy pár dobozzal több vagy kevesebb, majd magányos szingli estéimen megcsinálom.
Magányos szingli esték, ízlelgetem a szavakat, és fura izgalom lesz úrrá rajtam. Kéthetente Istinél lesznek a gyerekek, én meg végre egyes-egyedül lehetek a gyönyörű, friss bútor illatú lakásomban. Látom magam, ahogy egy nagy kádban fekszem, teli habbal, a szélén vörösbor, és kecsesen spiccelve nyújtogatom a lábaimat, amíg a pinkre lakkozott, strasszos körmeimen meg nem csillan a modern mennyezeti spotlámpák fénye. De jó is lesz!
Közben már 9:40 van, vissza a pakoláshoz! A krémes polc következik, szintén nem túl friss a felhozatal. A legtöbb oldalán ázottan ráncolódik a címke, a lejáratuk már rég nem olvasható, de mindegy, majd kitalálom, mit csinálok velük. Leginkább az arcomra kellett volna kennem őket, akkor talán nem sűrűsödtek volna így be ezek a nyomorult szarkalábak. Na sebaj, kipróbálom majd a kozmetikusom fiatalító kezeléseit, régóta ajánlgatja már úgyis, csak eddig sosem volt rá időm.
Már majdnem a fiók alján járok, hajigálom sorban a tégelyeket egy nagy nejlonszatyorba, mikor a kezembe kerül a levendulás L’Occitane arckrém, és egy pillanatra megáll a kezem. Isti brownie-ja jut eszembe, levendulás volt az is, szinte az illatát is érzem. Minden szülinapomra megsütötte, nagy gonddal kevergette az összetevőket a karcos fehér műanyag tálban, és izgatottan állt a sütő mellett, hogy elkapja a pillanatot, amikor már nem ragad a tésztája, de a közepe még folyós. Ha nem sikerült, nagyot dobbantott a lábával, káromkodott egyet, aztán kiviharzott az erkélyre, és csak akkor jött vissza, amikor a süti széleit élvezettel majszolva, a hüvelykujjam feltartva kikopogtam az erkélyajtón.
Na, de hagyjuk ezt. Már 9:45, nincs idő elérzékenyülni. Tányéróra, tányéróra, mondogatom magamban, miközben bedobálom az utolsó krémeket is a szatyorba, aztán kötök rá egy nyuszifület, és berakom az egészet egy közepes kartondobozba.
Most veszem észre, hogy valami még csillog a fiók alján, megnézem, egy elnyűtt csomagolású óvszer az. Hát, csoda, hogy még felismerem, mondom magamban, és kínomban felröhögök. Forgatom egy darabig, megcsillan a csomagolásán a tükör feletti lámpa sápadt fénye, nézem a hátulját, 2017. november a lejárata, hát ez se tegnap volt. Próbálom felidézni az utolsó szexet, de nem sikerül. Bedobom Isti fiókjába, csinálj vele, amit akarsz, te barom.
Már fogom a celluxot és az ollót, hogy lezárjam a dobozt, amikor eszembe jut az alsó szekrény. Basszus, basszus. Nem terveztem, hogy bármit is válogatok, de ott tuti csak elfelejtett dolgok vannak. Utoljára akkor nyitottam ki, amikor a szerelő bütykölt ott valamit, de az is legalább egy éve volt, Isti valamelyik hosszabb üzleti útja alatt. Na, mondjuk abból is volt egy pár. Állítólag a cég kötelezte rá, szerintem meg kifejezetten tőlem menekült.
9:50. Nézzük gyorsan, van-e itt bármi menthető, vagy minden kuka. Fél kiló, nátrium-perkarbonát, nahát, még Flóra pelenkáit mostam vele, mert azt mondták csak ezzel szabad, de persze szétcseszte mindet. Kuka. Hat darab lejárt baba naptej, szintén kuka. Hozok egy zsákot, és sorra bepakolom őket. Egy pillanatra elszégyellem magam, azt hiszem nem a legkörnyezettudatosabb megoldás ezeket a kommunálisba hajigálni, de most nincs időm másra. Isti kifejezetten megkért, hogy ne hagyjak hátra semmit. Éltem már eleget a kacatjaid között, egészen pontosan ezt mondta, és tudom jól, hogy bosszúból, amiért én mondtam ki, hogy vége, hiába jött azzal, hogy próbáljuk meg újra, de mégis úgy fájt, mintha kést szúrt volna belém. Rohadj meg, sziszegem magamban, és pakolok tovább.
A polc már majdnem üres, lehajolok, hogy a sarokba is benézzek, amikor megpillantok egy üvegcsét. Hát ez meg mi? Félve benyúlok érte, remélem pók nincs, mert attól frászt kapok. Egy hirtelen mozdulattal kiveszem, és mikor meglátom, teljesen lemerevedek, még a szívem is kihagy egy dobbanást. Az Envy me az. Ez volt a kedvenc parfümöm. Valamikor az első szülés előtt fújtam magamra az utolsó cseppeket, pontosan emlékszem a színpadias mozdulatra a tükör előtt, meg az elhatározásra, hogy most egy darabig nem veszek újat, mert rohadt drága, meg amúgy sem egészséges a babának. Mikor legközelebb kerestem a boltban, azt mondták, kivonták a forgalomból. Próbálom felidézni, hogy ez a kicsi mikorról maradhatott, de nem sikerül. Nézem a szabályos rózsaszín rombuszhálót, számolom a sarkokat, aztán távolítanám magamtól, tudom, hogy ezt most nem szabad kinyitnom, tényleg nem szabad, most azonnal a kukába kell dobnom, de nem tudom megtenni. Érzem, ahogy gyorsul a légzésem, szinte már kapkodom a levegőt. Leülök a csempével borított padlóra, nekidőlök a kád oldalának, kellemes hideg vesz körül, ez jó lesz, ez kijózanít, erre gondolok, de aztán valahogy, mintha nem is én irányítanám a testem, mégis leveszem a fehér szögletes kupakot, odatartom a csuklómat, remegő kézzel ráfújok, megdörzsölöm, és az orromhoz emelem.

Hirtelen illatos ködbe borul minden, eltűnik a fürdőszoba, a dobozok, és már egy szállodai szobában vagyok, nagyon messze innen, Párizsban. Hivatalos út, tegnap érkeztem a főnökömmel, de olyan, mintha már hetek óta itt lennék. Nem akar telni az idő, pedig már nem csak az órákat számolom, hanem a perceket is, hogy mikor láthatom újra Istit, akibe két hónapja és három napja szerelmes vagyok, annyira, amennyire még soha senkibe. Ledobom magam a nagy franciaágyra, becsukom a szemem, és felidézem a legutóbbi szeretkezést, ahogy levetkőztetett, és végigcsókolta a testem, a fojtott sikolyokat, hogy a lakótársam meg ne hallja, milyen jó nekünk, a kuncogását, mikor a számra szorította a kezét, mert mégis hangos voltam. Elképzelem, és váltakozva önt el a forróság és a hideg magány, aztán kinyitom a szemem, észreveszek egy szállodai logóval ellátott levélpapír kupacot az íróasztal tetején, odamegyek, kiveszem a táskámból a tollam, és írni kezdem életem leghosszabb és legszenvedélyesebb szerelmes levelét. Legalább tíz oldalt megtöltenek a soraim, telnek az órák, de már észre sem veszem, bármeddig tudnám folytatni, csak a telefonom pittyegése figyelmeztet, hogy holnap tárgyalás, ideje aludni mennem. Zárom a soraim, összefogom a papírlapokat, behajtom a bal felső sarkukat, kiveszem a táskámból az Envy me-t, és egy picit távolról, hogy ne mossa el a betűket, ráfújok egyet az első oldalra, aztán megfordítom, és…
Erősen nyomom a hátam a kádhoz, tudom, mi a következő kép, és nem akarom látni, most nem, de még mindig ott vagyok, és a szemeim akaratlanul is ráfókuszálnak egy parfümmel pöttyözött sorra a lap alján: Én többet nem hagylak el, az biztos! 😉

A fürdőszobába a csengő berregése ránt vissza. Hunyorogva a telefonra nézek, 10:00. Próbálok felkelni, de nem megy, homályos még minden, és ráz a zokogás. A csengő már-már fülsértően ordít, nagy nehezen leteszem az üvegcsét, és a füleimre tapasztom a kezem, aztán szorítom, csak szorítom, de még mindig hallom, próbálom túlkiabálni, hagyd abba, HAGYD MÁR ABBA, belefájdul a torkom is, úgy üvöltök, egy örökkévalóságnak tűnik.
Végül egyszer csak elhallgat. Elengedem a füleim, egy darabig hallgatom a csendet, aztán megkönnyebbülten sóhajtok. Kikapcsolom a telefonom, majd fogom a zsákot, és elkezdem pakolni a lejárt naptejeket, szép sorban, vissza, az alsó polcra.

Fotó: Shutterstock