Az ünneplőruha, egy fekete nadrág és egy fehér, csipkegalléros blúz egy vállfán lógott az előszoba végében. Apám szaladt el érte pár nappal korábban, nem győzött morogni, hogy hogy el volt dugva, végig kellett túrnia érte az összes szekrényt. Anyám lehajtott fejjel hallgatta, miközben próbálta kiegyengetni a nadrágból a korábban belevasalt éleket.
Mikor kész lett, odafordult felém, és megkérdezte, számíthat-e majd rám, mert apámra ebben nem lehet, fél az ilyesmitől. A kérdésre hirtelen összeszorult a gyomrom, és szorítani kezdett a mellkasom. Legszívesebben nemet mondtam volna, de éreztem, hogy nem lehet. Némán bólintottam. Ebben a családban minden nő bátor, nem leszek gyáva én sem.
Kerestem a szép emlékeket, hogy ne kelljen arra gondolni, ami rám vár, és eszembe jutott a Mama kedvenc története, amikor gyerekként a libákra kellett vigyáznia. Az egyik az Istennek se akart bemenni az ólba, a Mama meg ment volna már játszani, és mérgében belevágta a nagykést. A liba összeesett, a Mama tudta, hogy ezért ki fog kapni az anyjától, ha megtudja, de nem esett kétségbe. Gyorsan elszaladt a varrósdobozért, fogta a tűt, cérnát, és megoperálta az állatot. Persze másnap csak le kellett vágni, de mikor a dédiék kérdőre vonták, olyan jóízűen nevettek a Mama vagányságán, hogy nem tudtak rá haragudni.
Nevetett ő is, mikor ezt mesélte, még a könnye is kicsordult, pedig szerette azt a libát, mint minden jószágukat. Hát, ilyen az élet, kislányom, nem érdemes sokat szomorkodni, ezt mondta mindig, én meg irigyeltem a derűs természetét, no meg a bátorságát. Mindig olyan akartam lenni, mint ő, de sosem sikerült.
Mióta rosszul volt, és nálunk feküdt a vendégszobában, én mélabús lettem, és folyamatosan rettegtem. Néha még arra is nehéz volt rávennem magam, hogy bemenjek hozzá, pedig tudtam, hogy csak engem vár, és fájt a bűntudat.
Én voltam a kedvence, ezt sosem titkolta. Kislányom, ha én meghalok, a tiéd lesz a házam, ezzel kedveskedett mindig, olyan derűsen és könnyedén, hogy gyerekként nekem fel sem tűnt ebben a dráma. Jaj, de jó, akkor enyémek lesznek a szép rózsák is a kertben, lelkendeztem, ő meg felnevetett.
A betegágyán fekve megint elmondta, de már se könnyedség, se derű nem volt benne, és én se tudtam a rózsákra gondolni. A háziorvos pont előtte járt nála valami nyugtató-altató injekciót adni, mert akkora fájdalmai voltak, hogy ébren csak nyöszörögni tudott a legerősebb morfium tapasz mellett is. Mikor az orvos kiment a szobából, én az üvegajtón keresztül láttam, hogy valamit mondott anyámnak, és együttérzően megérintette a vállát. Anyám a tenyerébe temette az arcát, és rázni kezdte a sírás, de csak némán, meg ne halljuk.
Az ünneplőruha másnap került elő. Én már a látványától is rosszul voltam, legszívesebben elrakattam volna szem elől, de még beszélni se mertem róla. Ebben a családban minden nő bátor, ne félj te se, suttogtam magamban minden alkalommal, mikor elmentem mellette, de újra és újra megborzongtam.
Az egyik nap a szokásosnál is fájdalmasabb nyögések hallatszottak a hálószobából, a Mama nagyon rosszul volt. Anya beszaladt, elindultam utána, tudtam, hogy ott a helyem nekem is, de a levegő minden megtett lépéssel egyre fogyott körülöttem. Az ajtónál már úgy éreztem, megfulladok, nem bírtam tovább, ki kellett szaladnom a házból, ki, a novemberi hidegbe, hogy egy kicsit magamhoz térjek.
Telihold volt épp, hideg, kékes fényárban úszott minden. Máskor féltem volna kinn, de ezúttal megnyugtatóbb volt, mint a házban lenni. Csak akkor mentem vissza, mikor a nyögéseket halk beszélgetés váltotta fel. Anya és a Mama hangját is hallottam, huhh akkor még nem nem történt semmi. Erőt vettem magamon, és benyitottam a hálószobába. A Mama feküdt, ahogy szokott, Anya próbálta itatni, csak még egy kicsit, anyukám, kérlelte, de ő elfordította a fejét, nem kell, mondta mérgesen, mint aki túl akar már lenni ezen az egészen. Mikor észrevett, felém fordította a fejét, és elmosolyodott. Az arca már egészen beesett volt és szürke, az orra hegyes, a fogai hiányosak, a szája repedezett. Már csak a szemei emlékeztettek a régi Mamára, azok ugyanolyan kékek voltak, mint régen, csak már nem világítottak, épp, hogy bennük volt még a fény. Istenem, de csúnya, suhant át a fejemen, de már a gondolattól is lelkiismeret-furdalásom lett, hát milyen legyen egy haldokló, én se leszek különb, ha oda kerülök.
Kislányom, én meg fogok halni, szólalt meg lassan és nehezen, mintha már a szavak is fájnának neki. A karjai egy kicsit megemelkedtek, felém akarta nyújtani őket, de már nem engedelmeskedtek. Erőt vettem magamon, és odaléptem hozzá, megfogtam a kezét. Hideg volt és merev, már egészen kiment belőle az élet. Megszorítottam, és egy picit megemeltem, hát ilyen lesz majd akkor is, amikor öltöztetni kell, ki lehet ezt bírni, menni fog. Kérdőn nézett rám, mintha sejtette volna, mire gondolok, én meg zavaromban azt mondtam, hogy dehogy fogsz meghalni, Mama.
Még aznap éjjel meghalt. Anyám ébresztett hajnalban, hogy megmondja. Az ügyeletes orvos már a nappaliban ült, töltötte a papírokat. Pár óra, és itt vannak a halottszállítók, addig öltöztessék fel, mondta. Körülöttem megint fogyott a levegő, iszonyatosan félni kezdtem, de tudtam, hogy nem mondhatom, most nem. Anyámnak szüksége van rám, bátornak kell lennem, mondogattam magamban.
Kikísértem anyámmal az orvost, milyen jó neki, hogy ő nem fél a halottaktól, gondoltam, vajon megkérhetném-e, hogy maradjon itt segíteni, de rögtön el is szégyelltem magam. Nem kérhetek ilyet, ez a mi dolgunk. Mikor beszállt a kocsiba, anyám karon ragadott, hogy menjünk, intézzük, de én mozdulni se bírtam. Félek, nagyon félek! Nagyon félek! Tört ki belőlem hirtelen a fájdalmas üvöltés, minél jobban próbáltam visszafojtani, annál hangosabban. Anyám csitított, ne csináld ezt kislányom, semmi értelme, csak felébrednek a szomszédok, de engem nem érdekelt már semmi, csak hogy szabaduljak ettől az egésztől. Nem akarok halottat látni, nem akarok öltöztetni, sose leszek olyan bátor, mint ti, én gyáva vagyok, nagyon gyáva. Anyám könnyes szemmel nézett, már csitítani se akart, csak átölelt, hosszú idő óta megint úgy, mint egy gyereket. Együtt sírtunk, és én éreztem, ahogy fokozatosan enged a mellkasom szorítása. Félek. Hát kimondtam mégis.

Fotó: Shutterstock